Majoros Sándor beszámolója a Nézőművészeti Főiskoláról
www.regenytar.hu
Majoros Sándor
A képtelen gondolatok nyomán megfogalmazott írásművek - tekintélyt parancsolóan nagy számuk miatt - megérdemelnék, hogy külön kategóriát kapjanak az irodalomban. Ezek azok a prózai munkák, amelyek hülye ötletekből kilátszódó idióta kérdések megválaszolása miatt jönnek létre, ám a vicc az, hogy az ilyen a próbálkozásokból sok esetben az idő próbáját is kiálló remekművek születnek, és nemcsak a legkönnyedebb műfajokban. Az egyik legmarkánsabb példa erre William Golding A legyek ura című Nobel-díjas regénye. Mi lenne, ha néhány civilizációból kiszakadt úri csemete nélkülözni lenne kénytelen a felnőttektől jövő ellenőrzést? – tűnődik az író, és nekilát, hogy megkeresse erre a senkit sem érdeklő kérdésre a lehető legdöbbenetesebb választ.
Az utóbbi évek egyik sikerszerzőjének számító Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című abszurd drámája ebből a közelítésből tehát nem számít gyökértelennek, sőt. Ezerszám kapcsolhatók hozzá azok a színpadi és könyvirodalmi előzmények, amelyekkel le sem tagadhatja a rokonságot. A darab cselekménye valahonnét a korai neolitikumból indul, abból az érából, amikor még szó szerint színház volt az egész világ. A tűz körül rituális táncot lejtők közül ekkor még nem különültek el a nézők, mindenki alanyi jogon vett részt a mindennapi életet magyarázó és hitelesítő mozgásművészeti produkcióban. Nézővé válni annyit jelentett, mint a tűztől messzebbre űzetve marginalizálódni, ami ugyebár rögtön meg is teremtette a visszacsatolást: a tűz körül maradottak rádöbbentek, hogy vizslató szemek követik a mozdulataikat, és ettől fogva tétje lett az egésznek.
Ez a bevezetés csak arra szolgál, hogy megértesse a nézővel, mitől és miért lett az, aki, és hogy rádöbbenjen a saját nézőségében rejlő kiaknázatlan tudományos lehetőségekre. Tasnádi egy olyan hipotetikus jövőbe helyezi a Nézőművészeti Főiskolát, ahol már túl vagyunk a modern színjátszás nyűgén és nyilain, ahol a rossz darabok miatti elégedetlenkedés a hétköznapi politikából vett példa szerinti lázongásokat eredményezett, és ahol ezt a robbanásveszélyes helyzetet a jövőbeni államvezetés – magától érthetődő bölcsességgel – a színjátszás betiltásával szándékozott kiküszöbölni.
Ebből a helyzetből startol el a dráma, más néven a Nézőművészeti Főiskola. Három ambiciózus szakember, az elhivatott Vancsók Márió tanár úr (Scherer Péter) a szikáran vonalas Szagolnyák Imre (Mucsi Zoltán) és a színházban született Színházi Lacika (Katona László) innentől azon mesterkedik, hogy visszaplántálja belénk a nézőtudatot, és hogy tudományos körítéssel adja meg a módját ennek az egésznek. A nézőtér ebben a darabban fizikailag és dramaturgiailag is elválaszthatatlan része a produkciónak. A tanárok mindamellett, hogy egymással is váltakozó sikerű pozícióharcot folytatnak, velünk is folyton-folyvást küzdenek. Esetenként valóban olyan érzésünk támad, mintha egy őrült szabadegyetem hallgatótermében ülnénk, ahol az ugyancsak őrült tanárok keresik rajtunk és egymáson a minél jobb fogást. Az a gondolatunk is előjön néha, hogy való igaz: ösztönösen vagyunk csak nézők, tele rossz szokással, megrögzöttséggel, begyöpesedettséggel, pedig ezt az egészet tudományosan is lehetne csinálni.
A Scherer-Mucsi-Katona trió erre tesz nem annyira merész, mint amennyire komolytalan kísérletet, ám ettől még nem lenne színházi ügy ez az egész. Nagyon is kell hozzá az a váltakozó szerencsével és intenzitással vívott mérkőzés, amely a két tanár – a mellőzött, minden porcikájában cinikussá és alkoholistává lett géniusz (Mucsi Zoltán), meg a tudomány mindenek fölötti erejében vakon megbízó idiótán optimista (Scherer Péter) – között zajlik. Színházi Lacika (Katona László) egyfajta katalizátorként van jelen ebben az ütközőzónában, hol erősíti, hol gyengíti, de mindenképpen térítgeti ezt a furcsa rítust, aminek végkifejlete nem lehet más, csak egy minden korábbinál nagyobb blődli: a darab a szkafanderbe bújtatott, a külvilág inzultusaival szemben immunissá tett néző víziójával zárul.
Mi sem természetesebb, mint hogy mi, szkafander nélküliek ezt a lehető legsnasszabb módon, két tenyerünk ütemes összecsapkodásával vesszük tudomásul.
(Nézőművészeti Főiskola - szatíra egy részben, a Jászai Mari Színház előadása. Író: Tasnádi István. Rendező: Árkosi Árpád.)
Kövessen minket: