Centrál Színház

Interjú Marozsán Erikával a Cabaret-ról

www.nepszava.hu

2011. január 08., 08:13

A zeneiskolában hatévesen zongorázni tanult szülőhelyén, Újfehértón. A Balettintézetbe járt Budapesten, ekkor kapta első filmszerepét (Az évszázad csütörtökig tart), aminek hatására inkább a Színművészeti Főiskolát, a színészetet választotta. Berlinbe költözött, onnan New Yorkba, magyar, német, amerikai filmek tucatjaiban játszott, a legfoglalkoztatottabb magyar filmszínész napjainkban.

Hosszú idő után Marozsán Erika újra magyar színpadon játszik, a Szilveszter éjjelén bemutatott Cabaret című musical női főszerepét (Sally Bowles) alakítja a Centrál Színházban, Bozsik Yvette rendezésében. 

- Hosszabb időre jött vagy ez csak egy kis hazalátogatás?

- Nem tudok erre jól válaszolni, mert a fejemben még mindig úgy van, hogy én itthon vagyok, nem is mentem el. De az tény, hogy hosszú időt töltöttünk New Yorkban, az elmúlt években többet éltünk kint, mint idehaza. Most, a Cabaret szilveszteri bemutatója és az azt követő előadások miatt az évad végéig mindenképpen maradunk. Hogy aztán nyáron hogy alakul, és szeptembertől miként lesz, azt majd meglátjuk, még nem döntöttem el. Januártól mindenesetre elkezdek megint külföldön forgatni, úgyhogy kicsit ingázni fogunk, de a bázis jelenleg Budapest.

- A többes szám a férjét jelenti?

- Igen, meg a kislányomat, aki kétéves, és ő jön mindig velem oda, ahol éppen forgatok, ahol éppen dolgom van.

- Mikor kellett utoljára magyarul mondania szöveget?

- Hú, nagyon régen. Bár, van egy zenekarom, olykor-olykor fellépünk, koncertezünk, no, akkor magyarul énekelek. De az más, darabban hét éve nem voltam színpadon, nemcsak itthon, külföldön sem. Csak filmekben játszottam. Egy idő után azonban az embernek ez így lesz természetes, nekem tulajdonképpen nem is tűnt fel, milyen régen játszottam színházban. Talán ezért van, hogy nem éreztem magam idegenül, amikor most újra "élő" közönség elé kellett állnom, legalábbis nem volt nehezebb, mint ezt megelőzően.

- Mindent másképpen kell csinálni, mint a filmben?

- Szerintem egyáltalán nem. Yvette többször meg is jegyezte a próbák során, mennyire tetszik neki, hogy filmesen dolgozom. Ezt arra értette, hogy a színész nagyon megtanul fókuszálni a kamerába, egészen apró dolgokra figyelni, hiszen tudja, hogy a kamerával ott a néző, és minden rezdülését látja. Én ezt a színpadra is érvényesnek tartom, ha nem is épp ugyanúgy. De a közönség itt is érzékeny az apró nüanszokra, és jól veszi a filmes megoldásokat.

- Igen, de a színpadon azért egy dialógusban szemkontaktust is kell tartani a partnerrel, a forgatáson ellenben a kamerába kell nézni meg beszélni.

- Nem, a forgatáson is mindig ott van a partner. Ha úgy látszik, mintha csak a kamerába beszélnénk, akkor is a színészhez beszélünk, az intimitás ott sem szűnik meg soha. Én nem találok igazán nagy különbséget a filmen vagy a színpadon való játék között. 

- De ugye egy-egy jelenetet a forgatáson akár nyolcszor, tízszer is fel lehet venni.

- És bizony, egy különösen jól sikerült próba után volt néha nekem is olyan érzésem, hogy hiányzik az a biztonság, ami a filmnél megvan: ezt már felvettük, ez már dobozban van, nem lehet elrontani. A színpadon pedig újra és újra meg kell teremteni azokat az érzéseket és azt a ritmikát, ami üdvözítő. Ezért nagyon nehéz, de ez benne a fantasztikus is.

- Próbálom még ezt kicsit erőltetni, hiszen a filmen nem engedhetők meg például olyan erős gesztusok, sem olyan arcjáték vagy nézés, ami a színpadon nélkülözhetetlen. Tényleg nem kell mindehhez más lélek, más mentalitás?

- Szerintem nem. Igaz, az időhöz való viszony más a színpadon, hiszen ott egy háromórás előadás során pont három óra alatt él meg a színész is mindent. A filmben pedig az épp forgó jelenetben fejben-lélekben kell tartani a kronológia szerint előbb lejátszódó, meg utána következő eseményeket. De ez színészi technika és rutin kérdése. 

- Jó, és abban sincs különbség, hogy németül, máskor angolul kell a szerepet mondani egy külföldi filmben, nem az anyanyelvén?

- Az az igazság, hogy annyira megszoktam már... Magyarországon is, ahány rendezővel dolgozik az ember, annyiféleképpen közelíti meg a dolgokat, és ez van külföldön is. Egy 
jobb rendező többet tud kihozni belőle, árnyaltabb megoldásokra készteti, mint az, akivel nem találom az összhangot.

- Abban, hogy a felkérést megkapta Bozsik Yvette-től, közrejátszott az is, hogy ő ismerhette az ön táncos múltját? 

- Igen, mi egy évig együtt öltöztünk a Balettintézetben anno, én pár évvel fiatalabb voltam, mint ő, és nagyon felnéztem rá, különleges, fantasztikus lénynek tartottam. S most kiderült, hogy ő is emlékezett rám, ő is figyelt engem az öltözőben a többiek között. Az, hogy én hazajöttem színházban játszani, nem kis részben Yvette miatt történt. Nagyon régóta szerettem volna már vele dolgozni, úgyhogy ez egy nagy megtiszteltetés számomra. 

- Közben azért vannak filmes feladatok is?

- Igen, most egész januárban egy itthon készülő magyar produkcióban játszom. Egyelőre csak annyit mondhatok róla, hogy egy Márai regény szolgál a film alapjául. Majd, ha minden igaz, február közepétől megint Németországban forgatok, aztán szó van egy amerikai filmről is tavasszal, de ez még nem száz százalék, csak a tárgyalások kezdődtek meg.

- Társulati tagnak nem hívják magyar színházak?

- De, minden évben kapok felkérést, csak hát a kinti ügynökségem nem szívesen enged el, akár két hónapra sem, szeretik, ha kéznél vagyok, amikor valami felkérés érkezik, és nem az óceán túlsó feléről kell engem diszponálniuk. Mindig van valami próbafelvétel, vannak fontos találkozók, amiken jelen kell lenni. 

- Van olyan filmrendező, akire szívesebben gondol, akitől jobban vár egy esetleges felkérést, mint másoktól?

- Nehéz volna valakit kiemelni, de az tény, hogy Rolf Schübel német-magyar filmje, a Szomorú vasárnap több okból is nagyon fontossá vált az életemben, amolyan emblematikus jelentősége van számomra. De nagyon szép emlékem Pacskovszky József Esti Kornél-filmje, amit még főiskolásként csináltunk. Nekem két pici jelenetem van benne, egy némafilmes és egy prózai jelenet, de a mai napig mindkét kis gyöngyszemet őrizgetem az életemben. És ha megkérnek, hogy mutassak magamról valamilyen felvételt, azt mindig megmutatom.

- A magyar színházlátogató úgy szocializálódott a korábbi évtizedekben, hogy egy-egy előadás napi aktualitásaitól nemigen tud elvonatkoztatni. S ez a Cabaret ugye a weimari Németországban játszódik, napokkal a hitleri hatalomátvétel előtt, a rettegett diktatúra "előszelében". Beszéltek erről a próbákon? Hogy mennyiben tudatos rendezői vagy színházvezetői koncepció a darabválasztás?

- Nem sokat elemeztünk igazából, nem nagyon próbáltuk maivá tenni az előadást. Nagyon szeretem Yvette-ben, hogy ő nem szívesen beszél magáról a darabról vagy a szerepekről, sokkal inkább kipróbálni szeret mindent. Ő a táncos világból jött, talán ezért is nem a szerepek analizálásával, nem lélektani fejtegetésekkel közelít a darabhoz. De kétségtelen, hogy a szélsőségek annyira fölerősödtek korunkban, annyi a konfliktus, bármerre nézünk is, hogy nem tud az ember ezeken teljesen kívül maradni, és az ezektől való félelem természetesen benne van az előadásban. Ezzel együtt, szerintem, Yvette nem akart semmit aktualizálni. Lássa bele mindenki azt, amit akar.

- Könnyű volt megtalálni a közös hullámhosszt a társulat tagjaival?
- Életem egyik legjobb próbafolyamata volt, és ezt nem azért mondom, mert most pont ezt csináljuk, hanem így igaz: élveztem minden pillanatát. Biztosan azért is, mert hiányzott már a színpad, ráadásul táncosok vesznek körül, ami nagyon segített a régi énem felébresztésében.