Centrál Színház

Rudolf Péter: a magány a legrémisztőbb

Idén ünnepelte ötvenedik születésnapját, filmet forgatott, készült az Üvegtigris harmadik részére, és ő játssza Ken Harrisont, a nyaktól lefelé megbénult szobrászt a Mégis, kinek az élete? című darabban.

– Egy mozgáskorlátozottat alakít. Hogyan készült egy olyan szerepre, amelyhez épp a testét nem használhatja?
– A mozgáskorlátozott szó talán nem is fejezi ki, mit kell átélnie Ken Harrisonnak. Nyaktól lefelé megbénult, csak az agya és a szíve maradt működőképes. Átvitt értelemben is. És hogy miként lehet készülni erre a szerepre? Valójában sehogy. Lehet az ember bármennyire empatikus, sosem fogja teljesen átérezni, milyen lehet így élni. Persze sokat segít, ha olyan emberrel beszélgetünk, aki hasonló tragédiát élt meg. Azt hiszem, az ilyen helyzetbe kényszerült emberek sokkal élesebben látnak, mint mi. A darabbéli Ken Harrison szobrász is egyetlen villanásból összerakja, kinek milyen a viszonya a másikkal, önmagával.

– A színészi játék szempontjából milyen tapasztalatokat szerzett?
– Míg a szerepre készültem, majd a próbák alatt is megtapasztalhattam, hogy ha nem használhatod a végtagjaidat, mennyire fontossá válik a pontos és plasztikus fogalmazás. Mivel az indulatok kifejezéséhez nem párosíthatsz kézmozdulatot, semmit, ami energiát ad a szavaknak, indulat csak a verbalitásban és az arcon jelenhet meg. Ez állandóan hiányérzetet szült bennem. Hosszú ideig mindent kevésnek éreztem.

– Azt nyilatkozta, hogy találkozott egy hasonlóan sérült emberrel. Ön kereste meg?
– Ő keresett meg engem, amikor meghallotta, hogy színpadra kerül a darab. Nagyon fontos dolgokat kaptam, és kapok azóta is, ezektől a beszélgetésektől. Sokat tanulok tőle, és nemcsak arról, mire figyeljek oda játék közben, sokkal tágabb értelemben is. Nyilván furcsán hangzik majd, amit mondok, de a legegészségesebb, a legempatikusabb ember a környezetemben. A kiszolgáltatottság számunkra felfoghatatlan módozatait élte meg. Fontos számomra, hogy ha megnézi a darabot, azt érezze, volt értelme megkeresnie.

– Gondolom, sokat töprengett arról is, Ön hogyan viselkedne hasonló helyzetben.
– Én attól a magánytól rémültem meg, amit a főhősnek el kell viselnie. Ken Harrison ajtaját behúzzák, és egyedül marad a műszerekkel, a falakkal. Ha az ember kommunikálhat, és ez a kommunikációra való vágy kölcsönös, mély és empatikus, talán értelmet nyerhetnek a napok még ilyen iszonyú kiszolgáltatottságban is.

– Munkái mennyiben tükrözik azokat a problémákat, amelyek foglalkoztatják? Mi érdekli például az Ahogy tetszikből, amelyet az Új Színház rendez?
– Erre talán egy kicsit korai válaszolni, de azt hiszem, az, hogy van-e még hova menekülni. A darabban adva van egy működőnek tűnő, de erkölcsi értelemben széthullott világ, ahonnan az értékesebb emberek menekülnek. Hogy hova? Valahova, az erdőbe. Hogy mi ez az erdő, van-e még menekülési útvonal, azon van még mit gondolkoznia annak, aki nekilát az Ahogy tetsziknek.

– A jövő nyáron forgatják az Üvegtigris harmadik részét. Valóban kiforgatják az első kettőt, és komorabb film készül?
– Egyáltalán nem lesz komorabb. Ellépünk az eredeti helyszínről, de az Üvegtigris alaphangulata megmarad. Igaz, a „Tigris” figurái, világa lehetne az alapja egy szociodrámának is. Ha jobban belegondolok, abból, ami a figurákkal megtörtént, egy görög sorstragédia is összeállhatna. De épp az a lényeg, hogy ezek az emberek valahogy mindig talpra állnak, és öniróniával, együtt – még ha kisebb-nagyobb árulásokat el is követve – túlélnek mindent. A forgatókönyvet egyébként két éve írjuk, egyszer már befejeztük, de aztán nem tetszett, és többször átdolgoztuk. Az biztos, hogy több szálon futó történet lesz, új helyszíneken is, de nem lesz belőle Bergman-film.

– Ha visszagondol az idei évre, mi volt a legnagyobb kihívás?
– Mozgalmas év volt. Fontos, hogy sikerült a Beugrót megmenteni, fontos volt a Pillangók című film is, amit Forgács Gáborral múlt nyáron forgattunk. Jelenleg a vágás közepén vagyunk. A legnagyobb kihívás azonban, azt hiszem, a Mégis, kinek az élete? volt.

Mézes Gergely (Vasárnap Reggel)