Centrál Színház

"Totál brutál Broadway musicalként" hirdeti a színlap az Avenue Q-t, ami jól hangzik, de gyanút is kelt: a Broadway-re viszonylag kevéssé jellemző, hogy a "totál brutál" alkotások aratnák le a babérokat. Aki ilyesmiben reménykedik, valószínűleg csalódik a bemutató láttán; akit a Broadway-musical érdekel, lényegesen jobban jár. Merthogy a szerzőpáros éppen annyira "bolondította meg" a musical tradicionális formáját, amennyivel még garantáltan nem borzolja a kedélyeket. Szokatlan persze, hogy a színpadot bábok, vagy legalábbis bábokat mozgató színészek foglalják el, a szövegek valóban megmártóznak a kortárs szlengben és argóban, valamint a humor is élesebb és groteszkebb a műfaj hagyományainál. Ám tabukat az alkotók nem döntögetnek, a bábszereplők jópofák és szerethetőek, a cselekmény szálai pedig ha váratlan ugrásokkal is, de végső soron jól kiszámítható módon és precízen futnak a happy endbe. Az Avenue Q így leginkább abban különbözik a kortárs musical fősodrától, hogy megszeretteti a hétköznapi morál vagy akár jó ízlés szerint meglehetősen kevéssé szerethető (báb)szereplőket is, s maga a happy end sem erkölcsi tankönyvekbe illő megoldások folyományaképpen áll elő. (Ám ez az ironikus, morális téziseket semmibe vevő szemlélet a hatvanas-hetvenes évek nem egy klasszikusára jellemző, legfeljebb az utóbbi évtized szentimentális-romantikus, csöpögős darabjai szorították háttérbe.) A zene pedig az átlagnál egyértelműen igényesebb ugyan, de alapjában véve kellemes, dallamos, nem egyszer kifejezetten fülbemászó szerzemények sora. Vagyis az Avenue Q-t nem nehéz megszeretni, csupán némi sajátos humorérzék szükségeltetik hozzá; mélyreható társadalomkritikát, műfaj határait feszegető mondandót és feszültséget, s főként totál brutált felesleges is lenne elvárni. Viszont önfeledten lehet nézni az élet értelmét keresve magáról az életről csaknem lemaradó Princeton, a szerelmet kergető Kate mumus, a homoszexualitását tűzön-vízen át palástolni próbáló Rod, a rendetlenségével sokak életét megbolygató Nicky, a mindenkin átgázoló Lucy, a komikusi karrierről álmodozó, de viccek poénját kitalálni nem tudó Brian, az őt igen rövid pórázon tartó, páciens nélküli pszichológus Sente Ste, a pornóbolond Kuki mumus, a gondnokként tevékenykedő Michael Jackson és a többiek kalandjait, s közben néha egy-egy mosollyal nyugtázni a fontos problémák felületét karcoló, vagy azokat iróniába, groteszkbe mártó jelenetek sorát.

Harangi Mária rendezése érezhetően erre is tör; nem próbál nem létező mélységeket keresni, nem kíván sokkolni, viszont professzionálisan, magas színvonalon érvényesíti a darab erényeit. Minden lendületesen és precízen működik a színen; Horesnyi Balázs mesebeli makettvárost idéző díszlete éppúgy mozgásban van, mint maguk a bábok (melyeket Rick Lyon eredeti tervei alapján a Budapest Bábszínház műhelye készített el) és az őket működtető színészek. Akik közül tudtommal senki sem rendelkezik bábos múlttal, mégis tökéletes összhangot teremtenek a kezeiken valósággal élővé változó szereplőkkel. S noha nem veszik el a teret előlük, időnként játékosan ki-kilépnek a szerepből; ilyenkor színész a bábbal, néha pedig a másik színésszel lép kontaktusba. Meglehetősen nehéz is leírni és egyenként értékelni a színészi alakításokat, de talán éppen az jelzi leginkább a színészi munka szakmai minőségét, hogy az alakításokat felidézve először a "bábok mint színészek" jelennek meg előttem, s csak utána a mellettük, mögöttük álló színész. Vagyis valóban sikerül animálni a bábokat (ami musicalről lévén szó, komoly erény), amihez a szakmai tudás mellett mértékletesség és pontosság is szükségeltetik. Ráadásul a színészek több figurának adhatnak életet, s a szerepek elválasztása, a különböző hangszínek, hangfekvések eltalálása felettébb sikeres. Balogh Anna így hol a származása miatt hátrányos helyzetű, de egy mumus iskola megalapításáról ábrándozó Kate mumust jelenítheti meg finom humorral, hol Lucyt, a vampot - nagy energiával, élesen karikírozva. Vári-Kovács Péter egyaránt ironikus tónusban, de gazdagon, sok színt váltogatva adja a folyton okoskodó, álmodozó, érzelmeit tisztázni képtelen Princetont és az ösztönei, érzései elől menekülni próbáló, esetlen Rodot. Janicsek Péter kedvesen bumfordi humorral hozza a kissé faragatlan, de jóérzésű Nicket, s elsöprő erővel a többieket kerülő, szexmániás, de - mint végül kiderül, aranyszívű -  Kuki mumust. Andrádi Zsanettel közösen jelenítik meg a dévajul rosszra csábító mackókat, s a színésznőnek jut még az élesen karikírozott, idősödő, férfihiánytól sújtott tanárnő, valamint számos "fregoliszerep" is. (Merthogy a főszereplők több szerepben tündöklésének ára, hogy időnként - amikor mindkét figura színen van - az egyik bábot másnak kell mozgatnia. Ilyenkor elválik mozgatás és hang - ami ugyan nem esetlen, de nem is konzekvens megoldás.) Három szereplőnek nem jut báb. Serbán Attila esetében ez érthető, hiszen az inkább ironikusan, mint parodisztikusan elővezetett, pompás Michael Jackson-figura már eleve bábnak hat. Brian és Sente Ste esetében viszont magam el tudtam volna képzelni a bábalakot - ám túlzott hiányérzetem így sem támadt: Radnay Csilla képtelen akcentust kidolgozva (s azt ének közben is megtartva) karikírozza a keleties mosoly mögül minduntalan kirobbanó agresszív házisárkányt, míg Simon Kornél hangsúlyozottan emberi tud maradni a darab talán leghétköznapibb, legismerősebb figurájának szerepében.

A szereplők zenei professzionalitása magától értetődik; komoly hangok szólalnak meg, avatnak valóban élményszerűvé nem egy számot. A színpadi mozgásnak dinamikája, lendülete van, mindenki precízen poentíroz. A játszók pontosan hozzák helyzetbe egymást, a tablókból kontúrosan válnak ki szólók, duettek. A darab lehetőségein túlmutató, feles invenció nem terheli a játékot; az alkotók érezhetően tisztában vannak az alapmű erényeivel és korlátaival. A professzionalizmus ugyanakkor játékkedvvel, lendülettel telítődik, az előadás képes arra, hogy magával ragadja a nézőjét. Megérezteti, mitől lehet siker az Avenue Q a Broadway-n - és, hogy sikerrel kecsegtet a Révay utcában is.