Prima Facie (Az ártatlanság vélelme) kritika

Prima Facie (Az ártatlanság vélelme) kritika

Egy nemierőszak-ügyekre szakosodott ügyvédnő maga is áldozattá válik – kell-e ennél jobb kiindulópont egy izgalmas színdarabhoz? A Centrál Színház legújabb, Az ártatlanság vélelme című előadásában Martinovics Dorina óriásit játszik, életre keltve a sikeres, magabiztos és egyben kiszolgáltatott, magáért harcoló ügyvédnőt. A darabot Puskás Samu rendezte.

Szép, sikeres, ügyes, okos, magabiztos. Pontosan ismeri a tárgyalótermi működést, minden pillanatnak, tekintetnek, lélegzetvételnyi szünetnek súlya van, és ő három lépéssel a győzelem előtt felismeri a sakktáblán, hogy az ellenfélnek esélye sincs, miközben a vele szemben ülő még csak pislog, és keresi szavakat. A külsőségek is védik, a talárja és a parókája pajzs, ami neki és az intézménynek is tekintélyt ad.

Aztán leveszi az ügyvédi uniformist, behajtogatja a táskájába, és már látjuk azt a szegényebb sorból származó lányt is, akinek a bátyja munkanélküli alkoholista lett, és akinek a karrierje minden lépcsőfokán meg kellett küzdenie, ha mással nem, a lesajnáló tekintetekkel, mert ő nem magániskolából jött, és abban világban, ahova belépni készül, minden a kíméletlen harcról szól, és nem a könyörületességről.

A jog azonban mindenkit véd, Tessa ebben hisz, bár tudja, hogy abszolút igazság nincs, csak jogi értelemben.

Leszorította a kezét, befogta a száját

Tessának tehát van mit vesztenie, hiába szép, sikeres, ügyes, okos és magabiztos. Látjuk, milyen védtelen, amikor talár és paróka nélkül kell mozognia az igazságszolgáltatás épületében, nincs ügyvédi belépő, soronkívüliség, várja, amíg szólítják, átvizsgálják. Ráadásul saját maga akart idekerülni, ő döntött úgy, hogy feljelenti a férfit, aki leszorította a kezét, befogta a száját, és megerőszakolta. Bízik a jogban, mit is tehetne mást ügyvéd létére.

De hogyan került abba a helyzetbe, hogy megerőszakolják? Mi volt az a pont, amit nem lehetett látni, ahol elcsúszott a történet, ahol dönthetett volna másképp, ahol bekapcsolhatott volna a veszélyérzete? Ezek azok a kérdések, amelyekre soha, semmikor nincs válasz: az erőszak azért történik meg, mert a bántalmazó erőszakot követ el.

Aki ez esetben ráadásul a kollégája, ügyvédtársa, sikeres ember, sőt még az apja is menő ügyvéd, az anyja pszichoterapeuta. „Mi lenne más?” – kérdi Tessa. Abban, hogy egyáltalán megvádolja-e, ezek a tényezők is szerepet játszanak. Egy ilyen sikeres és jó családból származó férfival miért is ne lehetne meginni munka után egy kis bort, Aperolt, miért ne lehetne vele táncolni, aztán hazamenni, hagyni, hogy levetkőztessen, ágyba bújni vele.

KI GYANAKODNA ARRA, HOGY MIUTÁN GYENGÉDEN VISSZAVISZ AZ ÁGYBA, LEFOGJA A KEZEDET, BETAPASZTJA A SZÁDAT ÚGY, HOGY MÉG LEVEGŐT SEM KAPSZ, ÉS BELÉD HATOL PERZSELŐ FÁJDALMAT OKOZVA?

És ha már mindez megtörtént, ki fog hinni neked, hogyan tudod majd megvédeni magad a „miért engedted az ágyadba, miért nem kiabáltál hangosabban, miért fagytál le” típusú kérdésektől?

De a jog mindenkit véd, nem lehet, hogy nem. Ezt tanulta, erre tette föl az életét. Pontosan ismeri a tárgyalótermi működést, azt is tudja, mit jelent, ha az esküdtek – köztük négy nő, akik néha könyörtelenebbek, mint a férfiak – a tanácskozás után túlságosan is hamar jönnek vissza. Ez a tudása, tapasztalata nem hagyja cserben, de óriásit csalódik, ami ki tudja, milyen irányba viszi tovább.

Bár és könyvespolc

Martinovics Dorina óriásit játszik a Centrál Színházban Az ártatlanság vélelme című darabban. Tessaként végig ő beszél, ő a narrátor, ő jelenít meg minden cselekményt, párbeszédet, gondolatot, ő írja le az adott szituációt, és minden olyan, mintha egy sokszereplős történet peregne a szemünk előtt. Minden élő és átélhető, vele vagyunk a vonaton, az anyjánál, a munkahelyén, az otthonában, a bárban, miközben a színpadon csupán egy nehéz íróasztalt látunk azzal a jellegzetes zöld lámpával, ami az ügyvédi irodák sajátja, és néhány széket.

Tessa ruhája hol ügyvédes (fekete nadrág, fehér blúz), hol ügyvédesen civil (világos nadrágkosztüm, fehér blúz) – egyszer vesz csak fel hússzínű ruhát ugyanolyan árnyalatú cipővel, egyszer bontja ki a haját (jelmeztervező: Zelenka Nóra). A díszlet egyszerű, mégis bámulatosan multifunkcionális, hol plafonig érő, akták sokaságát rejtő könyvespolcnak tűnik, hol magas házaknak világító ablakokkal, amelyek tövében olyan magányosnak érzi magát az ember, hol egy bár hangulatos fényekkel operáló berendezésének (díszlettervező: Takács Lilla), sőt még vetítővászonként is működik (a videótervező Gothár Márton, a zeneszerző Puskás Dávid).

Az erős fény- és hanghatások – amelyekre a színház is felhívja az arra érzékeny nézők figyelmét – a megfelelő pillanatokban erős nyomatékot adnak egy-egy jelenetnek.

Felesleges klisék

Puskás Tamásék magánszínháza két héttel a Broadway-bemutató után tűzte műsorára Suzie Miller Az ártatlanság vélelme (Prima Facie) című drámáját. Az igazgató sokat jár Londonba, sok energiát fordít arra, hogy megszerezze az ott nagy sikerrel futó és számos szakmai díjat bezsebelő darabok bemutatásának jogát. Az ausztrál írónő színművét Hárs Anna fordította, és Puskás Samu állította színpadra: Básti Juli és Puskás Tamás fia a New York Film Academy Los Angeles-i campusán szerzett filmszínészdiplomát, ez az első színházi rendezése.

A tárgyalótermek világa filmek sokaságából lehet ismerős, sőt a híradásokból is, elég, ha az utóbbi idők válóperes történeteire gondolunk, és itt is jó alkalmat teremt arra, hogy szó essen fontos kérdésekről. A darab árnyaltan járja körül a nemi erőszak, a jog és a személyes igazság ütközésének kérdését, de a végére néha brosúraszerűvé válik, az ügyvédnő felmondja az összes klisét, ami egy ilyen ügyben el szokott hangozni, hogy a „nem” az nem, vagy hogy az eljárással neki – a vádlottal ellentétben – újra és újra fel kell idéznie, vagyis át kell élnie a traumát. Pedig e nélkül a kicsit aktivista vonulat („Valaminek változnia kell”) nélkül is elég erős a történet, és teljes mértékben átjön a kiszolgáltatottság miatt érzett tehetetlenség.


Szerző | Sümegi Noémi
Forrás | index.hu

Videó bezárása