A színpadi jelenlét titkairól, a legfontosabb színészi eszközről, példaképekről, nagy találkozásokról és legkedvesebb szerepéről mesél Cserna Antal, mindenki Tónija. Pályája során egy régi világ színházi hagyományait próbálja tovább éltetni, lenyűgözi a mondatok zeneisége, a beszéd tisztasága és a zene varázsa.
Tavaly neked ítélte a Centrál színház társulata a Plomba-díjat. Mit jelképez ez a díj és hogyan fogadtad?
A díjat a társulat ítéli oda titkos szavazással annak, aki a legtöbbet tett azért, hogy jó hangulat legyen a színházban. Nagyon meghatódtam, hogy gondoltak rám, ráadásul már az előző évben is kaptam a műszaktól egy afféle háttér Plomba-díjat, nagyon aranyosak voltak. Nekem természetes dolog, hogy a díszítősrácoktól kezdve a nézőteres lányokig mindenkivel beszélgetek, megtanulom a nevüket, hiszen nélkülük nem tud felépülni az a közeg, amiben játszom, amit képviselek. Mindig és mindenhol fontos a számomra, vendégként is vagy állandó tagként, hogy valóban odafigyeljek azokra az emberekre, akikkel együtt dolgozom, és lelkileg is erősen jelen legyek a számunkra.
A Vígszínházi kezdetek után sokat játszottál Szegeden, Békéscsabán, Nyíregyházán, Pécsett vagy a Pesti Magyar Színházban, és bár hosszú évekig tartoztál egy-egy társulathoz alapvetően mindig ragaszkodtál a szabadúszáshoz. Mondhatjuk azt, hogy révbe értél itt a Centrál Színházban?
Mondhatjuk, igen, úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. 2009 óta játszom itt, először csak egy szerepben, aztán jött a többi és szép fokozatosan felmentek az előadásszámaim. Puskás Tamás ugyanakkor elfogadta a függetlenség iránti igényemet. Nem gondolom, hogy hagyományos értelemben vett karrierem lenne – a szót sem szeretem. Pályám van, pályafutásom, állomásokkal. Mindig az volt a fontos, hogy olyan dolgokban vegyek részt, amit szeretek, olyanokkal, akiket szeretek, olyan legyen az anyag és a közeg is. Ennek a folyamatnak a mostani állomása a Centrál Színház. Mindenben számíthatok az itteniekre, és ők is tudják, rám mindenben számíthatnak.
Milyen találkozásokat adott az itteni lét?
A My Fair Lady előtt Alföldi Robival például soha nem játszottunk együtt, hiába voltunk egy időben a Vígszínházban, de még csak nem is nagyon láttuk egymást, mert pont úgy voltunk egyeztetve. Stohl Andrást is ismertem a Tűzvonalban sorozatból, de igazából itt találkoztunk össze, először az Illatszertárban és most a Delilában, sőt együtt is öltözök velük. Legendás színészek vesznek itt körül, imádom Básti Julit, Papp Jánost, Borbás Gabit, Verebély Ivánt, Szabó Évát. Egy másik iskolát képviselnek, elképesztő szemük van, egyszerűen és tisztán közölnek. Megpróbálom tovább éltetni egy régi világ színházi hagyományait a fiatalabb generációk felé, a Delilában még felolvasni is szoktam nekik a Tolnai Világlapjából.
Kik a példaképeid?
Kállai Ferenc meghatározó volt a pályámon, ő felvételiztetett először és nagy szerencsém volt, hogy együtt is öltözhettem vele. Zseniális színész volt, nem játszotta, hanem élte a szerepeit. Tőle hallottam - ami azóta a mottómmá vált -, hogy a legfontosabb színészi eszköz a kedély. Sokáig tartott, amíg megfejtettem a lényegét, először azt gondoltam, hogy kedéllyel kell bemenni a színházba, vagy minden előadás legyen ünnep, de ahogy teltek az évek átfogalmazódott bennem a szó jelentése. Ma azt a fajta felelősséget értem rajta, hogy ne csak én, de az egész környezetem is olyan kedélyállapotban legyen a munkában, hogy mindenki szeresse azt, amit csinál. Imádtam Haumann Pétert onnantól kezdve, hogy A Hókirálynő mesemondójaként láttam gyerekként.
Szintén nagy élmény volt, hogy főiskolásként együtt játszhattam Darvas Ivánnal az Equus-ban, próbáltam még Ruttkai Évával, Őze Lajos utolsó filmjében együtt forgattunk, imádtam Agárdi Gábort, Gera Zoltánt. Amikor próbáltak, megmaradtak gyereknek, pengék voltak, édesek és játékosak. Azóta ez a követendő példa a számomra, a legfontosabb a kedély – és nem adja könnyen magát, meg kell dolgozni érte.
A közönség kedélyére is figyelsz?
Természetesen, bár én nem is szeretem azt a szót, hogy közönség. Valahogy azt gondolom, hogy nem a közönség elé megyünk ki, és nem a közönség jön minket megnézni, hanem egy találkozóra gyűlünk össze. Ez egy oda-vissza játék, dialógusban vagyunk, de nekünk színészeknek van a kulcs a kezünkben, hogy irányítsuk ezt a lelki együttlétet. Valahol ez egy olyan papi feladat, mint az ókorban, amikor a görögök kitalálták terápiaként a színházat.
Több előadásban is benne vagy, láthatunk Pickering ezredesként a My Fair Ladyben, Sipos úrként az Illatszertárban, míg a Delilában egy kisebb szerepben tűnsz fel. Hogyan lehet erősíteni a színpadi jelenlétet?
Minden feladatban megkeresem és megtalálom az örömömet, de tény, hogy este 7 óra körül elindul a szervezetemben az adrenalin, és nehéz, ha csak a darab végén van egy pár mondatos szerepem. Hat mondatba is bele lehet bakizni, ráadásul minél kevesebb a szöveg, annál jobban megpróbálom cizellálni. Rutinból nem tudok játszani, sose tudtam, az a fontos, hogy meg tudok-e úgy újulni egy előadás során, hogy ne ismételjem magamat, de az adott keretek között maradjak. Ezért, bár nem vagyok zenés színész, járok énekórákra, gyakorlom a hangképzést, előadások előtt összemondom a szöveget, még pármondatos szerepek esetén is. Fontos a testi és lelki kondíció, de a legfontosabb szerintem a beszéd karbantartása. Az a színész beszél jól, akinél nem tűnik fel, hogy jól beszél, viszont mindent érteni, amit mond, hiába vannak jó adottságai valakinek vagy tündöklően tehetséges, egy olyan előadásnál ahol a verbalitás fontos, könnyen aláeshet valaki a többi színészi eszközének.
Melyik a legkedvesebb szereped itt a Centrál Színházban?
Nem csak itt a Centrálban, hanem az egész eddigi pályámon, az Illatszertár Sipos ura az egyik legkedvesebb szerepem. Nem olyan sok szöveg, fizikailag sem annyira megterhelő, ritkábban is játsszuk mostanában, mégis nagy kihívásnak érzem, és érzelmileg erősen kötődöm hozzá. Talán a harmincas évek korabeli mondatainak is köszönhető, hogy ez a kedvencem. Fantasztikus zeneiségük van és nagyon szellemesek és ebben az előadásban is - mint mindegyikben - a csapat is fantasztikus.
A zene is közel áll hozzád, a Harmadik Figyelmeztetés színészzenekar alapító tagja vagy, énekelsz, gitározol, szájharmonikán és szaxofonon játszol benne. Érdekes, hogy 2009-ben alapítottátok, ugyanabban az évben, amikor a Centrál Színházban is játszani kezdtél.
A zene szeretete gyerekkoromtól kezdve végigkísér. Szerencsém volt, mert zseniális ének-zenetanárom volt a gimnáziumban, Ungár István, és már akkor zenekart alapítottam. Aztán mégis a színészetet választottam, de a főiskolán is volt együttesünk, a Vígszínházban is zenéltünk, és épp 9 évvel ezelőtt alapítottuk meg a Harmadik Figyelmeztetést. Ezer dolgunk van, elfoglaltak vagyunk, mégis mindig megpróbálunk időt szakítani a közös zenélésre, sokat játszunk a stílusokkal, összemosunk számokat, egy egészen másik énünket éljük ki közben. Sokszor meg is hatódom magunkon, hogy ilyen régóta fontos ez mindannyiunknak. Ez is egyfajta szeretet kohézió. Tulajdonképpen megvalósítottam az álmaimat a családommal, a színházzal és még ráadásul a legjobb színész-zenekarban is játszom. Abban hiszek, ha az ember fel tudja oldani a belső feszültségeit és alkotó energiává tudja alakítani, figyel másokra, akkor kívülről is elkezdenek működni a dolgok és egy idő múlva kívül-belül rendben lesz.
Gyürke Kata