uploads/content/article_cover_image_151.jpg

Egy jótékonysági esemény

Szeptember 8-án különleges eseményre került sor a Centrál Színházban: Bitó László orvoskutató, majd író, publicista nagy számú barátja körében ünnepelte 85. születésnapját. Az eseményen fellépett többek között Nagy Kira és Hábetler András operaénekes, valamint Ficsor Eszter fuvola- és Simon Mimi gitárművész. Az ünnepség egyben jótékonysági esemény is volt, amelyen eddig csaknem egymillió forint gyűlt össze az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben létrehozott, Polcz Alaine-ről elnevezett hospice-palliatív osztály támogatására. Az összeg a Bitó házaspár „kettő az egyhez” hozzájárulásával eléri, talán meg is haladja a Varázshegy Alapítvány remélt hárommillió forintos támogatását. Az adakozóknak Bitó László egy-egy helyben dedikált könyvével is köszönetet mondott. Ahogy Puskás Tamásnak is, aki felajánlotta a színházát erre az alkalomra. 

Az esemény fény- és csúcspontja kétségkívül az a monodráma volt, amelyet az író állított össze saját műveiből, elsősorban ifjúkori emlékeiből. Az Egy magyar memoár című összeállítás valóban dráma volt a javából: a meghívott közönség többnyire visszafojtott lélegzettel hallgatta végig Hegedűs D. Géza előadásában. 

Bitó László felidézte a gyerekként átélt háborús éveket, például azzal a történettel, amikor Lengyelországból Anyjával hozzánk menekült osztálytársához hasonlóan megpróbált szembeszállni náci tanárukkal. Felidézte azt a pillanatot is, amikor az utcájukon lehajtott fejjel látott végigsietni egy terhes édesanyát két kislányával, a kabátjukon sárga csillaggal; belenézett a nagyobbik kislány szemébe, és mint írta: „azóta is az ő szemén át látom rémálmaiban, sőt olykor már az elalvás előtti sötétségben is mindazt, amit a zsidók sorsáról megtudtam”.

Elbeszéli azt is, amikor az orosz katonák megerőszakolták az édesanyját és szeretett nagynénjét. „Kivonszolták Anyámat, az ajtó becsapódott mögöttük. Apám reszketett, szinte vonaglott a teste. Csönd telepedett ránk, csak a fogunk vacogott, és az öreg pad nyikorgott, mert már engem is rázott a reszketés. Jól ismertük a félelmet mindannyian, de ehhez foghatót még sohasem éreztünk… Sosem akartam semmit sem megtudni arról az éjszakáról. A borzalmak éjszakájáról... az erőszak éjszakájáról... gyermekkorom utolsó éjszakájáról”, zárja a tragikus történetet a szerző. 

Egy következő részletben már az ötvenes évek elején járunk: Bitó Lászlót ekkor vitték el munkaszolgálatra a borzalmas állapotban lévő komlói szénbányába, ötszáz méterre a föld alá. „Az első hetekben valóban nem hittem, hogy ezt túl lehet élni. A rám váró háromévi kényszermunkához képest a gyors halál bármilyen módját megváltásként fogadtam volna”, írja a szerző. Ott, a bánya mélyén, az éjfekete sötétségben találkozott az öreg bányászok által emlegetett „bányarémmel”, amely hörögve, zihálva, furcsa dobbanásokkal verte fel a bánya mély csendjét, és egyre csak közeledett felé. Amikor már leheletét is magán érezte, rémületében felordított: „Ölj már meg!” Nagy nehezen kitapogatta és bekapcsolta a lámpáját: „Egyetlen rám néző, a lámpám fényét visszaverő szemet láttam meg először. Majd az éles fényben mozgó-vonagló kígyókat: véres belek voltak… Egy ló állt ott három lábon, a negyedikből csak véres cafatok látszottak. Felhasított oldalából kilógtak a belei, talán a mája is. Elszabadult csille hasíthatta fel az oldalát. Összerogyott, de időnként felemelte fejét, és rám nézett: hálásan…. vagy könyörögve? Nagyon szenvedhetett, ahogy hozzám vonszolta magát, mert szüksége volt valakire… Segítenem kellett neki, hogy az ölembe emelhesse a fejét. Aztán nagyot fújt, szinte prüszkölve, és nem mozdult többé. És akkor dermesztő rémület fogott el: azt kívántam, bárcsak én lennék ez a ló… 

Irigyeltem egy döglött lovat!” 

Aztán lassan túltette magát a borzalmas élményen. Gyakran vállalt kettős műszakot, mert lent a bányában elkerülhette smasszer-tisztjeik megalázó vegzálását, és egy-egy elhagyatott vágat végében, a Rákosi-korszak borzalmas világától elzárva, élhetett a gondolkodás istenadta szabadságának. Sőt, olykor arra is alkalma nyílt, hogy titkon leírja a töprengéseit. 

Elsősorban az emberi kegyetlenség gyakori eluralkodása foglalkoztatta. Így jutott el a bibliai isten–ember-viszony szerinte sorsdöntő kérdéséhez, amelyet sok-sok év múltán meg is írt az Ábrahám és Izsák című könyvében: „Azért akarta-e Ábrahám megölni Izsákot, mert hallotta Isten hangját, vagy azért hallotta Isten hangját, mert meg akarta ölni Izsákot.”

A monodráma a nemrégiben elhunyt jó barátra, gyakori vitapartnerre, Heller Ágnesre való emlékezéssel zárult. Bitó László nem kérte meg a jelenlévőket, hogy álljanak fel egyperces néma emlékezésre, mert Ágnes „nem a csend, hanem az állandó eszmecsere, olykor a sokdecibeles vita embere volt. Rá nem lehet csenddel emlékezni” – tolmácsolta az író szavait Hegedűs D. Géza.

A monodráma után Gábor György filozófus, vallástörténész beszélgetett az ünnepelttel az elhangzottakról. Emlékezetes délután volt valamennyi résztvevő számára.