A színész-rendezővel a magyartenger ősbemutatója kapcsán arról beszélgettünk, miért tartja Bíró Bence darabját nagyon demokratikus drámának, és miért él túl mindent a színház, amit folyton temetnek.
A Centrál Színházban bemutatott magyartenger (sic!) felvonultatja korunk meghatározó intellektuális és politikai konfliktusait, megmutatva, hogy többféleképpen lehetünk magyarok, többféleképpen lehetünk emberek, de végső soron a család, az mégiscsak család. Alföldi Róbert rendezővel a fotós főpróba után beszélgettünk.
Az első gondolatom az volt az előadás után, hogy ez egy igazi, hazafias darab, a szó jó értelmében. Benne vannak a közös kapcsolódási pontok, mint a pálinka, a Balaton, és benne van az aggódás mindazért, ami ma zajlik körülöttünk.
Amikor a gyereked belenyúl a konnektorba, nem mondod neki azt, hogy ez mennyire csodálatos. Hanem leszúrod, és elmagyarázod neki, hogy ez miért veszélyes. De attól te még ugyanúgy szereted, és azért kiabálsz vele, hogy ne nyúljon bele a konnektorba. Ma a hazafiasság azt jelenti, hogy ha belenyúlsz a konnektorba, akkor még tapsoljunk is. Mert minden tökéletes.
Ebben a darabban egy olyan család látható, akik minden szar ellenére együtt vannak. A másik ember minden probléma, fájdalom, sértettség, érthetetlen, elfogadhatatlan dolog ellenére családtag. Attól még ő a gyereked, ő az apád, ő a sógornőd. Úgy könnyű szeretni, ha minden tökéletes. Amennyire tudom, a keresztény tanítás sem azt mondja, hogy csak azt kell szeretni, aki tökéletes. Ha jól sejtem, ennem az ellenkezőjét kérik Jézus a követőitől. De ebben nem vagyok annyira otthon.
A második gondolatom, hogy vajon azok, akiknek látnia kellene ezt az előadást, megnézik?
Én nem gondolom, hogy a színházba járókat politikai alapon lehet osztályozni. Nem hinném, hogy csak a balliberális emberek járnak színházba, és a konzervatívan gondolkodók nem. És azt is kétlem, hogy a konzervatívabb gondolkodású emberek kizárólag a kvázi jobboldalinak kikiáltott színházakba járnak.
Lehet, hogy olyat lát, ami az ő világképébe nem fér bele, vitatkozik vele, de ő akkor is színházba jár, nem pedig szavazni. Talán ilyen szempontból is nagyon jó ez a darab: nincs az, hogy csak ilyen vagy olyan meggyőződésű embernek érdemes megnéznie, mert benne van minden és mindennek az ellenkezője is. Nem akarok nagy szavakat használni, de az életünk van benne. Ebből a szempontból Bíró Bence nagyon demokratikus drámát írt.
Egy régebbi interjúban úgy fogalmaztál, csak az rendezzen és foglalkozzon színházzal, akinek közölnivalója van a világról. Hogy viszonyul a rendezői közölnivaló a szerzői szándékhoz?
Nagyon mélyen tisztelem a szerzői szándékot. Talán furcsán hangzik, de minden előadásom a drámából indul ki. A magyartenger esetében az író, Bíró Bence keresett meg. A dramaturgok céhének szervezésében új magyar darabokat mutatnak be a közönségnek felolvasó színház keretében. Bence ennek a rendezésére kért fel a nyáron. Ennek lassan fél éve, és még utána is nagyon sokat dolgoztunk a darabon. Így ebben az esetben nem is lehet kérdés, hogy a szerzői és rendezői szándék hogyan viszonyul egymáshoz.
Manapság hagyományos kőszínházban elvétve láthatunk magyar darabokat, a saját írás inkább az alternatív társulatokra jellemző, és ha játszanak is új magyar darabokat, ezek a kisszínpadra szorulnak, ahogy ebben az esetben is. Szerinted mi ennek az oka?
Annak mi az oka, hogy ezek a darabok, ha el is jutnak a színházba, rendszerint csak a kamaraszínpadokon jelenhetnek meg? Jobban működnek a kisebb, intimebb terekben, vagy túl nagy kockázatot jelentene a nagyszínpadra vinni őket?
Az lenne a jó, ha olyan színházi világban élnénk, ahol mondhatnánk azt, hogy Bence írj még egy darabot, azt is bemutatjuk, és akkor a harmadikat vagy negyediket már oda lehetne engedni a nagyszínpadra. Ez egy folyamat. Másrészről manapság, főleg egy olyan működésű színházban, mint a Centrál nagyon fontos a jegybevétel, mert ha az nincs, akkor nem tud működni a színház. Nincs lehetőség arra, hogy ne legyen tele a nézőtér. És ez nem művészi kérdés. Ennek fényében én különösen, hogy úgy mondjam, tökös dolognak tartom, hogy Puskás Tamás bevállalta ezt a bemutatót.
Kicsit ellentmondást érzek abban, hogy a nagyszínpadokon ugyanakkor láthatunk külföldi színdarabokat olyan szerzőktől, akik semmivel nem ismertebbek nálunk, mint az említett fiatal magyar szerzők.
Igen, de azok már kipróbált darabok, amiket külföldön sikerrel játszottak.
Sokat hallani, hogy az elmúlt ötven évben rettentően átalakult a színház népszerűsége a tévé, utána pedig az internet miatt.
Ez hülyeség. Soha nem volt olyan népszerű a színház, mint a Covid előtt. A Covid miatt valóban átalakult, de ennek semmi köze a tévéhez és az internethez. És ami elképesztő, hogy lassan kezd is visszaállni a pandémia előtti helyzet. Arról lehet beszélni, hogy a színház társadalmi jelentősége átalakult-e a Covid miatt. De hogy az embereket érdekli a színház, az nem kérdés. A színházat temették, amikor megjelent a tévé, a színházat temették, amikor megjelent a videó lejátszó, a színházat temették, amikor az internet megjelent. A színházat állandóan temették. De élő embert lassan sehol másutt nem látsz. Némi túlzással az amerikai filmek többségében konstruált hősöket látsz. Nem látsz embert leejteni egy üveget, nem látsz embert megbotlani, nem látsz embert hibázni. Ha megnézed, a mostani híres emberek 80 százalékáról nem tudod, milyen az igazi arca. És most nem a plasztikára gondolok. Tehát élő, esendő embert nem látsz sehol másutt, csak a színházban.
Szerző | Kövesdi Miklós Gábor
Forrás | szeretlekmagyarorszag.hu
Fotó | Horváth Judit