Egy meglehetősen realista figurát játszol a Centrál Színház újonnan debütált darabjában, a 2:22-ben, így érdekelne: te, mint Lengyel Tamás hiszel a kísértetekben? 

Nem, nem igazán! Persze, vannak helyzetek, amikor megrémülök, mert nem tudok megmagyarázni bizonyos dolgokat. Már csak ebből a szempontból is érdekes, mennyire telitalálat ez a szerep, hiszen én magam is annyira hiperrealista vagyok, mint a karakterem, Sam. Ezen kívül – akárcsak a darabbeli család –, 2022 márciusa óta mi is új helyen lakunk, ahol éjjel állandóan különböző hangokat és zajokat hallok, amitől megijedek. Aztán azonosítom, hogy ez a kazán volt, vagy befúj valahol a szél: összességében tehát igyekszem megmagyarázni a furcsa dolgokat. 

Kísért-e téged valami vagy valaki, s ha igen, mi az? 

Nem mondanám, hogy bármi vagy bárki kísértene, inkább fájó hiányok vannak az életemben. Nagyon hiányzik édesapám és a nagyapám, így ők (kvázi, mint egy kísértet) gyakran jelen vannak a mindennapjaimban, sokat gondolok rájuk. Fájdalmas tapasztalat, hogy bizonyos dolgokat, amiket csak velük tudtam megbeszélni, már nincs kivel. 

Ennek tudatában, hogy viszonyulsz a spiritualitás kontra realitás kérdéshez? 

Abszolút a realista típusba tartozom, nagyon hasonlóan viselkedem, vagy inkább viseltetek az olyan emberekkel szemben, mint a színdarabban Ben: nagyon ki lehet akasztani az asztrológiával és a spiritualitással. Azzal a fájó megállapítással értek egyet, amely a darabban is elhangzik, miszerint: „a halál végleges”. 

A színdarabban mély konfliktus alakul ki a főszereplő házaspár, Jenny és Sam között e tekintetben. Hogy álltok ezzel a kérdéssel ti, a feleségeddel odahaza?

Szerintem mindketten a realista típusba tartozunk, mindent igyekszünk megmagyarázni. Az eszemmel tudom, hogy végtelen számú lehetőség következményeként ülünk gondolkodó lényként most itt, ebben a színházban, ugyanakkor, ha minden így ki van találva, mégis furcsa, hogy nincs valamiféle teremtő erő. Van tehát bennem egyfajta ambivalencia, de ahhoz, hogy a józan eszemet megőrizzem, szükségem van realizmusra. 

Rád készülve fedeztem fel, „mennyi lábat növesztettél” az elmúlt időszakban: létrehoztál egy weboldalt, ahol a színészek és produkciók találkozhatnak, önálló estet adsz stb. Miért érzed szükségét annak, hogy egyszerre több dologgal foglalkozz? 

Szerintem általában ez történik az emberrel, amikor elér egy bizonyos életkort: nagyjából negyvenéves korom környékén indult el az említett tendencia. A színházi és filmes alkotói lét meglehetősen kiszolgáltatott a szubjektív nézeteknek, ezért igyekszem valahogy a biztonságomat (ami most már nemcsak az én, hanem a családom biztonsága is) megőrizni: ez az egyik motiváció. 

A másik pedig, hogy egyszerűen érdekelnek dolgok. A szabadszinesz.hu-val kapcsolatban úgy éreztem, problémás helyzet idehaza, hogy a színészeknek egyrészt nincs egy olyan felülete vagy fóruma, ahol meg tudnának jelenni, másrészt nincs információnk az országban folyó munkákról. Ezért hoztuk létre ezt az oldalt, sajnos egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. Az önálló est pedig egy óriási kihívás, vajon tud-e az ember 75-80 percig olyan érdekes lenni, hogy szórakoztassa a nézőket.

Mik a visszajelzések: tudsz ennyire szórakoztató lenni?   

Nagyon büszke vagyok, mert nagyjából 12.000 nézőnél tartok, ami nagy szó egy év alatt, legfőképp azért, mert nincs szervezőnk, sem bejáratot kapcsolataink. Mindent én és a csapatom csinálunk! A Kitolást körülbelül hetven, nyolcvan alkalommal játszottam országszerte,  Budapesten ez általában százhatvan embert jelentett, de december 29-én a Marcibányi téren már háromszáznegyven fős telt házzal ment a darab. Úgy tűnik, most kezdett el terjedni a híre a fővárosban is. 

Hogy látod, e sokszínűség miatt csodabogár vagy a színésztársadalomban? 

Nagy vonzalmam van az internet alapú rendszerek iránt, nagyon érdekel, hogyan lehet folyamatokat egyszerűsíteni és hatékonyabbá tenni. Emellett foglalkoztatott az is, hogyan lehetne a kereslet-kínálati oldalt összekötni, vagy olyan felületet létrehozni, amely a produkciók megismerésében segíti a rendezvényszervezőket. 

Magyarországon sokszor nagyon rosszul működik a szereplőválogatás. Ez egy szabályozatlan terület, némely esetben gyakorlatilag “lerabolják” a színészeket, akik végtelenül kiszolgáltatottak a casting cégek kényének kedvének: nincs szakszervezet, amely meg tudná védeni őket. Azt éreztük, ha formálódna egy közösség, az lépés lenne afelé, hogy valamilyen érdekvédelem is kialakuljon. Mint kiderült, ez egy naiv feltételezés volt részünkről.

Mindenesetre létrejött egy oldal, amelyre már 2500 színész regisztrált, ez adatbázisként böngészhető, és alkalmas a casting folyamatok első pár lépését optimalizálni: megjelennek rajta munkák, amelyre a színészek jelentkezni tudnak. Ezen kívül van egy másik, amely független produkciók népszerűsítésére szolgál, azon pedig már száz, különböző produkció lelhető fel táncos estektől kezdve prózai, zenés darabokon át, tehát bőven van miből válogatni. 

Mit gondolsz, miért nem tudott létrejönni az előbb említett érdek(védelmi) közösség?

Mert óriási az egzisztenciális kiszolgáltatottság, és az emberek nagyon kevés pénzből élnek, s azt a keveset biztosan meg akarják szerezni és tartani. Kiszolgáltatott helyzetben nehéz az elveket választani. A Koldusoperát idézném: „Előbb a has jön, aztán a morál.” 

Ha el tudunk jutni odáig, hogy sok céget és a magyar színészek 70-80%-át be tudjuk vonzani erre a felületre, akkor egyszerűen kikerülhetetlen lesz. Ha egy idő után a színészek visszajelzéseket adhatnának, hogy melyik iroda, vagy casting direktor hogyan dolgozik, mennyire megbízható, mik voltak a tapasztalatok és a színészekről is lehetne objektív dolgokat rögzíteni, például ki, mennyire felkészült, pontosan érkezik, stb., az akár még meg is tisztíthatná a piacot. 

Visszakanyarodva a darabhoz: egy veled, és a darab rendezőjével, Puskás Tamással készült interjúban elhangzott, nem véletlen a 2:22 cím, mivel az 2022-re utal, s hogy a pandémia rámutatott arra, mennyire gyökértelenek, felületesek vagyunk. Kíváncsi lennék: hogy élted meg a bezártság napjait, s általánosságban milyen tapasztalatokkal „jöttél ki” abból az időszakból? 

Azon kevés emberek egyike vagyok, aki nagy boldogságban élte meg ezt a világjárványt, mert akkor esett teherbe a feleségem, így a szeparációs rész a gyerekvárással telt. Már kevésbé vagyok aktív, színházi színész, már csak itt, a Centrálban és a Fém Arts and Caféban játszom, így a bezárások nem érintettek.

Ezen kívül akkor forgattam a Mi kis falunk hatodik évadát, körülbelül 18 epizód volt, így május közepétől október végéig folyamatosan dolgoztam, tehát az alapvető élethelyzeti furcsaságok (például a sávos bevásárlás) nem hatottak rám annyira: nagy várakozással éltük meg a bezártság hónapjait. 

Hogy talált meg téged ez a szerep?

Tamással együtt dolgoztunk a Nemek és igenek című előadáson (amit szintén nagyon szeretek, mert fontosnak tartom a mondanivalóját), majd nemrég felhívott, hogy olvasott egy darabot és abban van egy szerep, ami szerinte én vagyok, lenne-e hozzá kedvem. Elolvastam, és volt. 

Hogy jellemeznéd a közös munkát Puskás Tamással? 

Nagyon-nagyon bírom őt! Számomra már az önmagában lenyűgöző, hogy létezik egy színház, amely szinte kizárólag a piacról tartja fent magát, nem az állam csecsét szopja. Tamás megteremti a feltételek nagy részét a színvonalas működéshez, ezenkívül jó érzéke van a darabok kiválasztásához, azoknak fontos üzenetük van, de ugyanakkor szórakoztatók és lebilincselők. 

Csak jókat tudok róla mondani, hiszen a munkaadóm (Nevet.), de ami a lényeg, a legkevésbé sem érzékelteti, hogy egy sikeres intézmény feje, partnerként kezel, felnőttnek tekint, ami elég furcsa ma, Magyarországon, hiszen egy komplett társadalmat kezelnek gyerekként. Nagyon jól lehet vele próbálni, nem feszült színházcsináló. Vannak persze elvárásai, de ezek nyilvánvalóan olyasmik, amelyeket kiolvas a darabból. A próbafolyamat elején erősen tartja a kontrollt, majd egyre szabadabbra engedi a színészeket. Alkotótársnak érzem magam mellette, ami óriási érték.

Az, hogy eleinte jobban, később lazábban fogja a gyeplőt, óriási bizalmat feltételez a színészek felé… 

Így van! Bízik a választásában, szinte sosem kérdőjelezi meg azt, még akkor sem, amikor éppen nem abba az irányba megy a dolog, amit elképzelt. Nem tudom, hogy ez egy rutin, amit évek alatt felszedett (miszerint majd a színész úgyis visszatalál önmagához), vagy szimplán elfogadja, hogy egy szituációra több megoldás is létezik, de tény, hogy csak úgy tud az ember partner lenni, ha ez a bizalom megvan. 

Mi számodra a 2:22 legfontosabb üzenete? 

Az, hogy szeretet és figyelem nélkül semmik vagyunk. 


Szerző |
Rozs Franciska
Fotó | Horváth Judit
Forrás | colore.hu