Interjú Rudolf Péterrel

Interjú Rudolf Péterrel

Nehéz véleményformálónak lenni, amikor minden a leegyszerűsítés irányába hat, miközben számomra komplikáltak a dolgok. Árnyaltan beszélni hosszadalmas dolog, és nem egyszerű még egy ilyen interjúban sem.

Ha a pályáját, a szerepeit nézem, akkor az az érzésem, hogy mintha két különböző én küzdene egymással: a vicces, állandóan bohóckodó és a komoly, bölcs férfiú…

Nem hiszem, hogy ez egy küzdelem. A jó bohóctréfa filozofikus. Ez most fellengzősen hangzik, de az igazi, nagy nevettetők nyilvánvalóan épp ettől felejthetetlenek. Különben is szeretem az összetett, nem fekete-fehér helyzeteket. Bízom abban, hogy sikerül fontos dolgokról beszélnem, amikor vígjátékot készítek, de ha egy fájdalmas történetet mesélek el, abban igyekszem fülön csípni a groteszk elemeket. Az egy másik kérdés, hogy a humor nyilván kelendőbb árú. Az És Rómeó és Júlia… előadással – amely már 17 éve műsoron van – bejártuk Európát, több mint 400 alkalommal játszottuk Eszterrel, a feleségemmel, ez nekünk fontos, speciális előadás, de az állandóan ismételt Beugróhoz és a szintén gyakran műsorra tűzött Üvegtigrishez képest nyilván kevesebben látták. Ez normális. Olyan ez, mintha számon kérnénk a magyar költőn, hogy miért 500 példányban jelenik meg egy verseskötet. Erről nem ő tehet, hanem a piac.


Ez a népszerűség átka?

Vagy előnye. Is-is. Hozzám tapad egy kép, de ezzel nincs bajom. A sznobériával van. A siker nem jelent automatikusan felületességet. A műfaj önmagában nem jelent semmit. Igaz és hatásos valami, vagy nem. Ennyi. Jólesett, hogy az 1945 című filmben egy teljesen más karaktert alakíthattam, jól esett Török Feri bizalma. Az némileg zavart, hogy volt, aki roppant kedvesen, mégis bosszantó vehemenciával csodálkozott rá, hogy ilyet is tudok. A lényeg, hogy szerencsés emberként mindenféle műfajban és szerepkörben dolgozhatok évek óta. Épp ezt élvezem. Megadatik Básti Julival, George-ot játszani a Centrál Színházban a Nem félünk a farkastólban, közben új részeket forgatunk az improvizációs előadásunkkal, a Beugróval.

És van még egy szempont: bizonyos értelemben ez is piac. Én nem tartozom egyik szakmai körhöz, holdudvarhoz sem. Így alakult. Ebben nyilván én is benne vagyok. A személyiségem, a függetlenség istenítése, a különállás bája. Ennek azonban vannak következményei. Kevesen kíváncsiak a saját holdudvaron kívüli történésekre. Egy kevésbé szem előtt lévő előadás, amit nem a szakma tenyerén hordozott színházi körben hozol létre, el tud süllyedni az információ tengerében. Egyszerűen nem esik szó róla. Nem írnak róla kritikát. Nincs. Sose volt. Egy barátom azt mondja, nem elég a tojást megtojni, kukorékolni is kell hozzá. A marketing nem az erősségem. De őszintén szólva olyan sok energiát nem pazarolnék már ennek a boncolgatására. Ha nem tartozol a kánonhoz, a közönség a legfontosabb támaszod.

Gondolom, azt is sokan a fejéhez vágták már, hogy szétforgácsolja, aprópénzre váltja a tehetségét…

Az aprópénzt nem értem. Elvétve volt egy-egy nehéz pillanat az életemben, amikor elvállaltam olyan munkát, melyről sejtettem, hogy nem lesz benne örömöm, csak a pénztárnál. A műfajokkal kapcsolatos sznobériát már érintettem. Csináltam reklámot is. Több százat utasítottam vissza, és csak azt vállaltam el, amelyikben találtam színészi kihívást. És igen, örömöm is volt benne. Mellesleg rengeteg díjat nyertek vele a megbízóim. Ha választanom kellene, hogy kompromisszumokat kötve, egy helyben ülök békében, vagy ezt a fajta, fellengzősen szólva reneszánsz életet élem, akkor ma is az utóbbi mellett döntenék. Ez persze valóban túlpörgést jelent, de megtanultam sorrendet felállítani. Például augusztusban, szeptemberben, mikor a Lóvátett lovagokat rendeztem a Pesti Színházban, sikerült leállítanom minden egyéb ügyet. Napi két próba esetén ez nem is mehet másként. Ilyenkor viszont a bemutatót követő egy hónap biztos a feltorlódott ügyek elrendezésével zajlik. Nehezen tervezhető ebben a szakmában az élet, szabadúszóként különösen. Az ember rákényszerül arra, hogy több vasat tartson a tűzben, és valóban össze tudnak csúszni a különböző munkák. Az is igaz, hogy nehezen tudok nemet mondani, még mindig meghatódom, ha valaki bízik bennem.

Jelentős eredményként könyvelheti el, hogy mindhárom gyereke követi a szakmában. Örül, hogy így alakult?

Semmi más nem érdekel, mint hogy jól érezzék magukat. Ha boldog pék lenne a fiam, akkor annak örülnék. És az is nyilvánvaló, hogy teher nekik két ilyen szülő. Imádom őket, amit csinálnak, ahogy gondolkodnak. Ebben is szerencsés vagyok, mert azért ez nem törvényszerű.

A nagylányunk Eszter első házasságából Montreálban végzett színész szakon, most Torontóban él. A fiam harmadéves filmrendező szakon Budapesten, és szintén harmadéves színész hallgató ugyanitt a legkisebb lányom. Ők évfolyamtársak, és már dolgoztak is együtt. Ültem már úgy  vetítésen, hogy a lányomat néztem, aki a fiam kisfilmjének főszerepét játszotta. Ennél sokkal többet nem lehet az élettől kérni.


Az 1945 kapcsán említette, hogy sokan rácsodálkoztak önre ebben a szerepben. A film már több hónapja műsoron van, sorra nyeri a fesztivál-díjakat. Milyen személyes reakciókat tapasztalt?

Felkavarta az embereket a környezetemben, egyébként engem is. A berlini filmfesztiválon láttam először, és engem is beszippantott, pedig többnyire a színész először nem jó néző, mert a saját hibáit nézi ilyenkor, és nem a filmet.

Nagyon fontos alkotás, sok szempontból. Végre szembenézünk önmagunkkal, a múltunkkal. Persze egyikünk sem tudja, hogyan viselkedett volna egy ilyen kiélezett történelmi helyzetben. A film nem is ítélkezik. Nem ment fel senkit, az általam játszott figurát nem is lehet. Felfest egy árnyalt képet, és ez az árnyaltság számomra a film egyik legfőbb erénye: nem egy bűnös falu sötét gazember lakóit látjuk, nincs leegyszerűsítés. Sokféle bűn van, más-más léptékű. És sokféle ok. Ez nem relativizálás, ez emberi. Talán ezért söpör be ennyi közönségdíjat is.


A történelmi szituáción túl leginkább arról szól számomra az
1945, hogy mi az, ami még belefér, meddig van rendben az, hogy hasznot húzunk bizonyos helyzetekből. A filmben két fantom is elég ahhoz, hogy a látszat-béke összetörjön. A két ismeretlen zsidó megjelenése a faluban  „kiborítja a bilit”: a jegyző fia nyilván korábban is sejtette, hogy a neki szánt bolt nem teljesen tisztességesen lett a családjáé, mint ahogy azt is, hogy a menyasszonya nem szerelemből készül hozzámenni, de mindenbe belement egészen addig, amíg  nem kellett szembesülnie a sejtésekkel.  Tényleg elég egy kis lökés ahhoz, hogy valaki kilépjen az önként vállalt amoralitásból? Lehet persze azt is mondani, hogy nem egészen életszerű ez a nagy lelkiismeretfurdalás-roham…

Nem tudjuk, kik vagyunk, mire vagyunk képesek. Nem tudjuk, kiben mi lakik. Néha olyan kevésen múlik, mit tesz egy közösség. Erről eszembe jut a Milgram-kísérlet, amelyet először még a 60-as évek elején végeztek el Amerikában. Azt mondták a résztvevőknek, hogy a kísérlet a büntetés hatását vizsgálja a tanulási folyamatra. A kísérletvezető elmagyarázta, hogy az üvegfal mögött, egy villamosszéknek tűnő ülőalkalmatosságban leszíjazva várakozó embereknek egyszerű feladatokat kell megoldaniuk, és ha hibáznak, büntetésként áramütést kapnak, minden egyes hibás válasz után egyre nagyobbat. Nekik pedig az lesz a feladatuk, hogy a kísérletvezető utasítására a berendezést kezeljék. Az eredmények mindenkit megdöbbentettek: A résztvevők 65 százaléka a halálos 450 voltos áramütést előidéző gombot is megnyomta, miközben az üvegfal túloldalán lévő ember hörögve kérte, hogy hagyják abba. Azóta egyébként többször megismételték a kísérletet különböző formában, és mindig hasonlóak voltak az eredmények. Nem hiszem, hogy az az 65 százalék azt gondolná magáról, hogy képes erre…

Nyilván alig észrevehető kis hitványságokkal kezdődik minden, és fokozatosan, apránként történik a változás. Hol jössz rá, hogy ez már aljasság? – egy életen át érdekelt ez a kérdés. Hogy néz a tükörbe valaki, akinek a cselekedetei nyilvánvalóan undorítóak.

Ha elfogadjuk azt, hogy tényleg egy kis lökés is elég a jó útra téréshez, akkor ez azt is jelenti, hogy mindenkinek az egyéni felelőssége megadni ezt a lökést. És minél ismertebb valaki, ún. véleményformáló, annál nagyobb ez a felelősség…

Nehéz véleményformálónak lenni, amikor minden a leegyszerűsítés irányába hat, miközben számomra komplikáltak a dolgok. Árnyaltan beszélni hosszadalmas dolog, és nem egyszerű még egy ilyen interjúban sem.

Csak az a baj, hogy ha nagyon árnyaltan akar az ember fogalmazni, akkor abból gyakran hallgatás lesz – ezt én is többször tapasztaltam –, mert kevés a mindig érvényes mondat. Ugyanakkor néha mégis szükség lenne annak kimondására, hogy ez már nem fér bele. Hogyan lehet segíteni ebben a határhúzásban?

Az 1945 például empatikussá tesz minden irányban, ami nagyon fontos. Pont ez hiányzik ma. Eszembe jut egy teljesen más példa: amikor a romániai forradalom idején elindultak a teherautók az élelmiszerekkel, gyógyszerekkel, és nemcsak Erdélybe, hanem egész Romániába, akkor abban reménykedtem, hogy megszűnik ez az ostoba szembenállás, aminek, persze tudom, megvan az oka a történelemben. De annyi fájdalmat okoztunk már egymásnak, ugyanitt élünk, nagyjából Európa közepén, az isten szerelmére, a kultúránk is ezer szállal kapcsolódik. Értjük egymás humorát, lassan túl kellene lépnünk sok mindenen! Azután ahogy megszűnt az éles helyzet, szétmállott a varázs.


Ha már a román-magyar viszonyt hozta fel példának, és az empátia fontosságáról beszélt, én pont azt érzem, hogy ha tényleg empatikus vagyok, átérzem mindkét fél érveit, traumáit, akkor oda jutok, hogy nincs megoldás, nem lehet megbékélés.

Az empátia csak az első lépés. Ha gesztust tesz az ember, akkor talán jön egy viszont-gesztus, és szép lassan…

Jó, de ki tegye meg az első gesztust? Valakinek el kell kezdeni…

Egy ostoba közlekedési példát tudok mondani, ami nyilván profán ebben a helyzetben. A 80-as években történt, amikor még a Bajcsy-Zsilinszky úton volt kanyarodósáv, én pedig rohantam a Rádióba. Ott álltam a kanyarodósávban, és a mögöttem lévő teherautó miattam nem tudott befordulni. Én nem egy ilyen úri fiú vagyok, hanem kocsiból kipattanós fajta, függetlenül a méreteimtől. Elég durván káromkodott mögöttem a sofőr, úgyhogy kiugrottam, és elkezdtem én is dühödten szidni, amíg rá nem jöttem, hogy neki van igaza. Ő csak azt látta, hogy én dühöngve kiszálltam a kocsiból, majd mire odaértem hozzá, már más tónusban folytattam: elnézést kértem, ráadásul még azt is hozzátettem, hogy ne haragudjon, állandóan rohanok, szégyellem, nem így kellene élni, bocsásson meg. Sikerült egy valóban őszinte monológot előadnom, és akkor a másodperc tört része alatt a másik fél is váltott, a legnagyobb békében váltunk el…Néha csak ennyi kell, de egy ilyen első lépésen sok múlik, az biztos.

Gócza Anita

Forrás | szinhaz.net

Videó bezárása