Volt fiatal Nárcisz, aki szeretett volna valaki lenni, aztán ez is, mint sok minden más, alakult benne. Színművész, rendező, majd a negyvenes évei elején színházigazgató lett. Puskás Tamás mindig megpróbált elmenni a falig. Már egészen fiatalon a saját útját kívánta járni, ami nem is annyira meglepő, hiszen progresszív színházi újítók között tanulta a szakmát. Székely Gábor és Major Tamás osztályába járt a főiskolán, majd a Katona József Színház alapító tagja lett. Az elmúlt tizenhét évben a Centrál Színház igazgatójaként is sikerült igencsak eltérőt létrehoznia. Az Alkotni születtünk interjúsorozat tizenegyedik része.
Latinovits Zoltán az utolsó megjelent interjújában azt mondja, egy színész akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több „én” van benne. Hiszel ebben?
Individualista korban élünk, úgy viselkedünk, mintha tisztában lennénk magunkkal, valódi igényeinkkel, miközben keleti tanítók vagy éppen az egyik legérdekesebb jelenkori gondolkodó, Yuval Noah Harari figyelmeztet minket, arra sem vagyunk képesek, hogy tíz másodpercig összpontosítsunk a lélegzetvételünkre, hogyan is lenne fogalmunk akkor valódi énünkről és annak korlátairól.
Latinovits és kora közkedvelt elképzelése szerint kétféle színész van, a teljesen átalakuló, varázsló színész – az ő eszményképe –, illetve a komédiás, avagy bohóc. Latinovits a szerepeinek megformálásakor igyekezett feladni önmagát, és teljesen átalakulni Cippolává, Bozzi úrrá vagy éppen Szindbáddá. Én magam nem hiszek ezekben az átjárhatatlan kategóriákban, ahogy például a művész- kontra szórakoztató színház megkülönböztetésben sem. Latinovits is, minden igyekezete dacára, „a Latinovitsként” él bennünk, kikerülhetetlen különös személyének emléke, amikor például Adyt vagy József Attilát szavalunk.
Változott-e a jó szerepről alkotott elképzelésed azáltal, hogy betöltötted a hatvanadik életévedet?
Régóta nem vagyok főfoglalkozású színész. Minden történetnek van csekély számú olyan szereplője, akik számot tarthatnak az érdeklődésünkre. Ez általában négy-hat szerepet jelent. Egy férfi, egy nő, az ő sorsukat kihívó másik két szereplő, esetleg egy-két rezonőr. Ha jó a darab, ezek jó szerepek. A Nem félünk a farkastól négyszereplős, mind a négy fantasztikus szerep. A híres Richard Burton–Elizabeth Taylor-féle filmben a női mellékszereplő is Oscar-díjat kapott. Persze hosszasan tudnék sorolni olyan darabokat, amelyektől kivert a hideg, ezekben a jó szerep is rossz.
Régen aggódtam, hogy a színész mestersége komolytalanabb, mint a táncművészé, a zenészé vagy éppen az operaénekesé. Ma már biztosan tudom, ha a színész jól végzi a feladatát, legalább olyan komoly hivatásnak áldoz, mint bármelyik az előbbiek közül.
Világéletedben a magad ura akartál lenni. Színészként, rendezőként, igazgatóként folyamatosan alá kell vetned magad valamilyen akaratnak. Ez soha nem okozott konfliktust?
Az ember társas lény, kénytelen egyeztetni a saját vágyait a társakéval. Látszólag különleges, egyetlen személyiségünk a lényeg, pedig kissé távolabbról nézve az ember hangya, nem értelmezhető a boly egésze nélkül.
Színészként rendezők ösztökéltek, sokszor olyan irányba, amelyet rossznak gondoltam, rendezőként a színházigazgatók elvárásainak kellett megfelelnem, igazgatóként minden körülménynek. Jelenleg egy magánszínház vezetője vagyok.
Harmadéves főiskolás voltál, amikor az első színpadi darabodban, A szuzai menyegzőben Sinkovits Imre partnereként úgy érezted, a hangod „leesik” a színpadról.
Fájdalmas élmény, nagy meglepetés volt. Hiába volt mögöttem a főiskola hároméves beszédtechnikai képzése, úgy éreztem a Nemzeti színpadán állva, hogy nem ér el a hangom a nézőkig, lepottyan a zenekari árok előtt. Nem rendelkezem olyan adottságokkal, mint például a feleségem (Básti Juli – a szerk.) édesapja, Básti Lajos. Később jöttem rá, hogy a színpadi beszéd elsajátítása és az énekhang képzése egy tőről fakad, aki képes énekesként megállni a helyét, azt prózai színészként sem fogja készületlenül érni semmilyen szerep.
Mekkora szerepe volt a válságos pillanatoknak abban, hogy idővel elkezdtél rendezni?
Amikor én végeztem a főiskolát, fiatal színész csak Kaposvárra vágyhatott, esetleg a Vígszínházba, ha ezekre a helyekre nem szerződtették, úgy érezte, lényegében lehúzhatja a rolót. A frissen végzett színészek sokszor bizony előítéletesek, önálló véleményükként hangoztatják azt, ami divat. Tapasztalataik nincsenek még, de szeretnének felülni a hullámra, és magasra repülni vele. Az volt a szerencsém, hogy noha Kaposvárra nem hívtak, de az alakuló Katona József Színházba igen. Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a kaposvári és a szolnoki színészek krémjével, valamint az akkori színi társadalom nagyágyúival, köztük a Nemzeti Színház öregjeivel, Major Tamással és Gobbi Hildával valami olyan csodát hoztak létre, amely minden kérdésen felül álló volt. Ennek a színháznak a megalakulása soha vissza nem térő eseménye volt a magyar színház történetének.
Nem is maradt el a világraszóló siker. Fellélegezhettem, de aztán jöttek a bájos tények. Akkor már két éve játszották Carlo Goldoni Két úr szolgája című komédiáját, amelynek főszerepét kellett átvennem. Tudni kell, hogy Major darabjainak próbáin többnyire ő szerepelt. Délelőtt tíz és délután kettő között csak anekdotázott, szerepelt, gyakorolni a saját szerepünket vajmi kevés időnk maradt. Ráadásul még teljesen el voltam foglalva magammal. A szövegem sem tanultam meg rendesen a bemutató estéjére, úgyhogy akkorát buktam, mint az ólajtó. Érthető módon a színház vezetői kispadra ültettek, talán megérek, mint a polcra tett alma. Négy-öt mondatos szerepeket osztottak rám, az időm nagy részében a színészöltözőben hallgattam Horváth Józsi bácsi egyébként remek elbeszéléseit a zsellérsorsról vagy Hollósi Frici és Újlaki Dini történeteit a vidéki színjátszás szépségeiről, közben olvastam a világirodalom remekeit. Egy év után feltettem magamnak a kérdést, vajon 23 évesen beérem ezzel?
Ekkor Ádám Ottó vezetésével rendező szak indult a főiskolán. Jelentkeztem, és felvettek. Unatkoztam, valami komoly dolgot szerettem volna csinálni, mondhatjuk tehát, unalmamban lettem rendező. Miután elvégeztem, két évig vidéki színházakban dolgoztam, például Sopronban A Karamazov testvéreket, Pécsett Szép Ernő Vőlegényét rendeztem nagy sikerrel. Aztán Ádám Ottó nyugdíjba ment a Madáchból, Kerényi Imre lett az igazgató. Sokan aspiráltunk rendezői pozícióra: Mácsai, Balikó Tamás, Kolos István, Huszti Péter, Szirtes Tamás és én. Kerényi azt mondta, mindannyian rendezzünk egy darabot, majd eldönti, ki rendezhet nála a jövőben. Én a Bernarda Alba házát állítottam színpadra, Schütz Ilával a címszerepben. Nagyon jól sikerült, azóta is hálás vagyok a sorsnak azért, hogy akkor vele és a többiekkel dolgozhattam, de mily meglepő – Szirtes és Huszti maradtak alkalmazásban. Egy ideig énekes színészként próbáltam szerencsét, odáig vittem, hogy 1996-ban a La Mancha lovagját énekeltem Temesváron, de 97-től már újra rendeztem Miskolcon és Kecskeméten.
Az soha nem volt kérdés, hogy rendezőként a „hangod” képes-e eljutni a nézőkig?
Nem, mint Pallasz Athéné, teljes fegyverzetben ugrottam ki Ádám Ottó fejéből. (Nevet.) A rendezői mivoltommal soha nem volt problémám.
A színházi és a filmes szerepek, a rendezés meseszerű, álomból szőtt dolgok az életedben. Hogyan jön ehhez a színházvezetés?
Felnőttmeséknek nevezem a dolgaimat.
Miközben az igazgatás minden, csak nem mese.
Valóban. És ez megint az önállóság kérdése, viselem a felelősséget. Ha jót csinálok, engem dicsérjen, ha rosszat, rám hulljon vissza. Nem elég próbálkozni. Mindig nehéz eltérőnek, különutasnak lenni. Valószínűleg az elsők között állítottam be a kecskeméti színház igazgatójához azzal, hogy ne adjon pénzt, amiért megrendezem az előadást, de fizessen százalékot a jegyárbevételből. Szerénytelenség nélkül mondom, a Centrál Színház igazgatójaként többnyire sikerült a magam útját járnom.
Ez nem annyira meglepő, hiszen progresszív színházi újítók között éltél. Székely Gábor és Major Tamás osztályába jártál a főiskolán, majd a Katona József Színház alapító tagja lettél.
Jeles személyeknek könnyű a hatása alá kerülni. Persze eltérő módon és mértékben. Székely pedagógiáját idegennek éreztem. A Major-élmény kivédhetetlen volt. Ádám Ottó pedig a személyiségének nagysága révén meghatározó. Mindhárman apafigurák voltak, egy életre elegendő munícióval láttak el.
A színházak általában épületekben működnek. 2008-ban alakult meg a Centrál Színház, amely 435 néző befogadására alkalmas, és ha egy este nincs telt ház, akkor valamit rosszul csináltunk. Nem volt megfelelő a darab-, a színész-, a díszlet vagy a jelmezválasztás. Persze most még ennél is sokkal nehezebb a helyzetünk, hisz a koronavírus rátérdel a színházi szakma nyakára is, és nem tudhatjuk, mit hoz még a jövő.
Mennyit változott a kezdetekhez képest a Centrál Színház stílusa?
Inkább a lehetőségek változtak. Amikor elkezdtük, kulisszák előtt játszottunk Shakespeare-darabokat, ami nagy bátorság volt, de bevált. Kezdetben több volt a befogadott előadás, mint a saját. Változott a repertoár, 2004-ben nem mutathattam volna be a Nem félünk a farkastól-t, de a Central Park Westet 2005-ben már műsorra tűztük. Ebben az időszakban eszembe sem juthatott volna a My Fair Lady, még 2016-ban is nagy merészség volt bemutatni, de a minden képzeletet felülmúló sikere sok mindent, például általános jegyáremelést tett lehetővé, de a darabválasztásaink merészségére is hatással volt. Boldogsággal tölt el, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Nagy kedvvel fogok bele a Nemek és igenekbe vagy A nevem Mary Page Marlow-ba. Bátran kell haladni abba az irányba, amiről azt gondoljuk, hogy a mi utunk. A néző a jó és a rossz színház között választ, nem érdekli, hogy a társulat mit tűzött ki maga elé, művész- vagy szórakoztató színházi tagok-e. Ha ezt a megkülönböztetést Molière, Lope de Vega vagy Shakespeare hallották volna, igencsak furcsállották volna.
Hogyan látod a mai magyar színház helyzetét?
Ugyanis ha sikerrel működnek a színházak, a közönségük meg fogja fizetni a fáradozásaikat, és biztonságban érezhetik magukat állami segítség nélkül is. Ha jó riporter, jó cipész, jó színházigazgató vagyok, azt remélem, szükség lesz a munkánkra.
Az Index történetéből is azt tanultuk, ha független sajtóra vágyunk, meg kell fizetnünk az árát. Gondolod, hogy Cambridge-dzsel vagy Oxforddal meg lehetne tenni azt, amit most a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel tesznek? Vagy előfordulhatna olyasmi a BBC-nél, mint nálunk? Nem, mert ezek az intézmények saját pénzből, önállóan működnek. Vagy ott vannak a neves amerikai színészek, egyikük republikánus-, másikuk demokrataszimpatizáns. Ha jól tudom, Clint Eastwood nagyszerűnek tartja Donald Trump politikáját, Meryl Streep szerint viszont a jelenlegi amerikai elnök munkája fabatkát sem ér. Hozzám Meryl Streep véleménye áll közelebb, ettől még Clint Eastwood a világ egyik legjobb rendezője.
Aki a véleménye miatt nem szorul a partvonalra.
Persze hogy nem, mert arra, amit ő tud, szüksége van a világnak, ezáltal szabadon gondolhatja, amit gondol. Ma itthon ez a fajta szabadság komoly deficittel bír, miközben a szakmánk továbbra is mástól várja a megváltást, pedig a nézőtől kellene várnia.
Mit jelent számodra a kreativitás?
Amit a szó jelent, a teremtést. Azt, hogy a bennünk lévő nem ismert tartalmakat engedjük hatni. Szerencsés kevesek csodálatos dolgokat teremtenek, kevésbé szerencsések pedig mások alkotását a maguk teremtő készségével szolgálják. Rendezőként igyekszem egy jó darab minden erényét érvényre juttatni és ehhez a létező összes energiám, tudásom használni. A jelenkori színházművészetben a rendezők sokszor a saját egójukat mutogatják, akár a mű kárára is, figyelmen kívül hagyván, hogy mit ábrázolt a darab írója. Meg akarják mutatni, hogy ők unikálisak és megismételhetetlenek. Kevesen közülük olyan érdekesek, mint esetleg a választott mű szerzője és annak mondandója. A rendező pedig többnyire nem alanyi költő.
Biztosan van első emléked a kreativitással kapcsolatban.
Hétéves lehettem, amikor rendeztem egy előadást a Pinokkióból. Mint egy igazi színházban, jegyet osztottam, aztán rá kellett jönnöm, hogy csak az első jelenetet dolgoztam ki. Attól fogva hosszabb volt minden szünet, mint a következő jelenet. (Nevet.) Vagy ahogy kockavárat építek.
Azt szoktad mondani, a színház egyik legfőbb ismérve, hogy el kell bűvölnie a nézőit. Hogyan képes erre ma a színház?
Ahogy mindig is képes volt. Brecht óriási sikert ért el a Háromgarasos operájával a Broadwayn, hiszen ő is tudta, mire vágyik a közönség. A színháznak alapvetően két dologban van kulcsszerepe. Mindig a közösség dönti el, mit tartunk helyesnek, mit helytelennek, mi a bűn, és mi az erény. Persze a dolgok megítélése sokat változik az idők során, de a jó színház erős történetekkel beleszól ebbe az állandó párbeszédbe, segít állást foglalni, irányt mutatni, hogy a közönség tagjai kialakíthassák a maguk véleményét. Másrészt az ember az együttélés miatt kénytelen korlátozni önmagát, elfojtja az indulatait, a világ beszürkül. A színházban nagy érzelmeket felkeltő történeteket nézve azonban hirtelen megtelik a szívünk újra erős érzésekkel, és fellélegzünk, újra szép minden, érdemes élni. Azok, akik segítenek eligazodni az élet útvesztőiben, és elérik, hogy szeressünk élni, jó színházat csinálnak.
Írta | Tóth Olivér
Fotó | Egry Tamás
Forrás | MEDIAPIAC.COM